Olvass bele
Miért pont ezeket a verseket választottam?
Ez a négy vers – egymás mellé téve – szerintem jól mutatja, milyen a költői világom.
Ami mégis milyen?
Konstans változás.
– „Út a liliommezőig” egyfajta visszatérés önmagamhoz – ahhoz a szabadsághoz, amit felnőttként hajlamosak vagyunk elfelejteni.
– „Holnap hamva” az idő, az emlékek és az elmúlás csendes sodrását hozza.
– „Buborság” a vágyakozásról és a csalódásról szól – de talán még inkább arról, milyen nehéz megbecsülni még azt is, amit oly sokáig kergettünk.
– „Könnyeken kacagva” pedig azoknak az embereknek állít emléket, akik csendesen és szeretettel segítettek visszatalálni önmagamhoz, amikor már nem tudtam, ki is vagyok.
Verseim
Mezitláb rohanok, forgolódva elesek.
Mosolyogva, szép lassan, kuncogva felkelek.
Nézem az eget.
Nekem is jutott belőle egy nagy szelet.
Visszaülök. Gurulgatok. Fordítom fejem jobbról balra.
Előttem színes szívecskéket rajzolok a citromsárga falra.
Eldobom a krétát. Rohanok. Lehuppanok.
Alattam szalma.
Nézem a madarakat. Olyanok, mint én. Szabadok.
Mindenem megvan, amit szívem-lelkem kíván. Minden, mit akarok.
Csak szaladok, szaladok, és szaladok.
Messziről érzem a liliomok illatát. Csábítva hívogat,
miközben a napsugár meztelen testemen játszadozik, cirógat.
Közelről látom: fehér liliommező. Mindenhol. Kivéve egyet.
Az az egy egy türkiz színű tulipán.
Tudok vele azonosulni. Micsoda egy kis huligán!
Őt nézem. Hiába nem odavaló, mégis pont ezért illik az összképbe.
Hullámzik a napsugár meleg kis fényébe.
Más, mint a többi. Mégis pont ezért nagyobb az értéke.
Unalmas lenne a mező nélküle, hozzáad szépsége élménye.
„Kérlek szépen, vigyél el oda, ahova én tartozom” – suttogta nekem.
„Milyen érdekes..mennyire máshogy látja önmagát, mint ahogy én látom”
– ráztam a fejem.
Mondd, mikor lépsz vissza egy vagy kettőt,
mikor szeretnéd kibontani a vészernyőt?
Mikor van az a pont, amikor koppan:
a válasz, amitől az ember is megtorpan.
Hopp, hogy koppan a mostan,
miért vagy mindig a múltban?
Holnap hamva távol marad mindaddig, amíg
az ember egyedül múltra s jövőre szakít.
Távoli zajoktól zsong a zűrös élet,
maradj távol, csak folytasd az utad, kérlek.
Nem tudhatod, merre az amerre,
így hát bajod nem lehet, ha elindulsz valamerre.
Tudd, hogy céltudatlan botorkálás jobb, mint a hátraarc,
utad megkezdeni semmiféleképpen sem egy kudarc.
Húzod magad fölött a ködös fátylat,
derengő — mégis benne van a bánat.
Látom már! Ott repül! Bármi is legyen, el fogom kapni,
nem lehet fürgébb, mint amilyen gyorsan én tudok szaladni.
Sokan figyelmeztettek: ha el is kapom, hamar tovaszáll –
de nem ismernek engem és a képességeim! Na, hagyjuk már!
Nem lehet olyan nehéz megtartani kezeimben,
hisz ha már olyan közel van, hogy tükröződik szemeimben,
hogy tudnám hirtelen elengedni? Ennyire nem figyelni?
Miért figyelmeztet ennek veszélyére mégis mindig mindenki?
Várj, hol vagy? Látlak! Nem menekülsz, úgyis mindjárt elkaplak,
és végre tudok majd élni a mának, nem pedig a holnapnak s tegnapnak.
Hihetetlen, de végre meg is vagy — kezeimbe tartalak.
Boldogan és büszkén dalolnak a körülöttem lévő madarak.
Nem is tudom leragasztani a mosolyom, hisz olyan régóta erre várok,
és most, veled a kezemben, a szivárványos, virágos réten állok.
Sikerült! Megcsináltam! Erre várok — már nem is emlékszem, mióta…
Mintha a felettem lévő égből csirimpelő, életvidám oda szólna:
„Figyelek rád!
Nem kell aggódni, nem engedlek el!”
Feszült figyelemmel nézlek mindkét szememmel.
Habár…
őszintén, közelről megnézve a színeid mások.
Nem töltesz el annyi melegséggel — még mindig fázok.
Kezdeti örömöm lehet a várakozási vágyakozás szüleménye,
de mi van, ha mégse vagy a minden megváltás küldeménye?
Örülök. Örülök, hogy magamnak tudhatlak, végre
de..kezeim csak nagyon ritkán nyitom ki, és félve.
Ugyanúgy félek, hogy elrepülsz, mint hogy más vagy, mint amire számítottam.
És… ha eddig is végig bennem voltál, csak valamiféle álruhában?
Milyen sok időt eltöltöttem, hogy téged kergesselek —
most mégis alig várom, hogy újra elengedhesselek.
Izgalmasabb volt maga a folyamat,
mint az, hogy most a kezeimben tarthatlak.
Nyugalom áraszt el. Kinyitom tenyerem.
„Az életem nélküled is nagyon szeretem.”
Kirepülsz. Nézlek a fűben állva, mosolygok.
De… de… mégis miért engedtelek el? – motyogok.
Gyere vissza! Mégis szükségem van rád! Sajnálom!
Nem baj, ha veled is fázok – majd felveszem a kabátom!
Csak gyere vissza! Kérlek! Könyörgöm! Repülj vissza hozzám!
Repülés közben hátranéz – de már csak messziről szemléli a formám.
Milyen érdekes, hogy még csak rólad írtam,
pedig legtöbbször még csak nem is veled sírtam.
Nem te voltál, kivel gyerekként együtt nőttem fel,
potyogtak kacajkönnyeim, mikor még a nap sem kelt.
Öltöztettük, fürdettük, házasítottuk
plüss figuráink,
együtt változtak életkörülményeink, frizuráink.
Ő ölelgetett, töltötte belém a lelket, te előtted,
inspirációm mégsem oldja horgonyát te mellőled.
Pedig ő ott volt első szívtörésem előtt és után,
vigasztalt, mikor feltört bennem az érzelmi vulkán.
Tudod, még akkor is, mikor
elhagytál decemberben,
ő tette mozaikként újra rendbe lelkem, kedvem.
Nem csak ő, áldva vagyok csodás emberekkel,
mégis mivel foglalkozok? Csakis a sebhelyekkel.
De egyszer majd teljesen kiírlak magamból…
és képes leszek írni a virágzó, illatos tavaszról.